2017. január 16., hétfő

Donna Tartt: Az Aranypinty

Hatalmas falat ez a könyv, magam is meglepődtem milyen gyorsan haladok, holott a majd' nyolcszáz oldal elég soknak tűnt.

Ritka, hogy agyalnom kell egy-egy könyv kapcsán, hogy mit is kellene írnom róla. Most ez az eset állt elő, pedig minden benne van ami csak egy jó regényhez kell, mégis ha megkérdezik miről szó, csak annyit tudok mondani egy fiúról akivel nem történik semmi, mégis annyi minden . Nincsenek benne elképzelhetetlen kalandok, de izgalmas és sodró ereje van Theo történetének aki tizenhárom évesen rosszkor volt rossz helyen édesanyjával. Abban a rövid időben amíg egyedül marad egy múzeum romhalmaza alatt Theo olyasmit tesz amivel megpecsételi élete alakulását, átírja önön sorsát.

Theo hirtelen árva lesz New York kellős közepén. Apja, nagyszülei távoli emlékfoszlányok, így átmenetileg egyik osztálytársa gazdag családja fogadja be.
Theo évekig valami furcsa buborékban él, ahol még mindig a szörnyűségről álmodik, és régi lakásuk után áhítozik. Tizenéves lelke, agya nehezen fogadja be a valóságot.

Theo-t aztán rángatja az élet ide-oda. Emberek tucatjai tűnnek fel életének színpadán. A szerző hihetetlen aprólékossággal teremtette meg az összes karaktert. Személy szerint Hobie -n kívül senkit sem kedveltem meg, az összes szereplő olyan felszínes volt, a sok drogba és alkoholba majd' belefulladtak és nem láttak tovább önmaguknál. Sajnos a könyv felétől számomra Theo is elveszett.
Olyan könnyen mondott minden ostobaságra igent, mindig a legkisebb ellenállás felé menve, soha nem törődve a következményekkel. És amikor végre egyszer jól választhatott volna, megint megcsinálta a saját kis hülyeségét. Mindezek ellenére nem lehet magára hagyni, elintézni egy vállrándítással. Lehetőséget látunk benne, és a reményt, hogy egyszer mindenki megkapja, nemcsak azt amire vágyik, hanem azt is amit érdemel.
Tartt remek mesélő. Igazi varázsló, ahogy egy festménybe zárta egy fiú életét.






A könyvben említett  festmény -természetesen ez szerepel a borítón is-  az Aranypinty(1654) valóban létezik, Carel Fabritius holland festő munkája-lásd fenti kép.( Fabritius, Rembrandt egyik legtehetségesebb tanítványa volt.)

Értékelés:
4 árva cseresznye az 5-ből!!!



2017. január 14., szombat

Julianne Donaldson: Blackmoore

Első találkozásom a szerzővel ( Edenbrooke)  jól sikerült, így úgy gondoltam ha már van másik könyve is, miért ne olvasnám el.
Sajnos nekem ez már túl romantikus volt.
Nagyon pörgős, élménydús történet volt, csak éppen annyira direkt - nem tudok rá jobb szót, - hogy a végén már nagyon gyorsan hajtottam a lapokat, hogy befejezhessem.

Kate (akit mindenki Kitty - nek hív) egy régi titkot őrizgetve dönt úgy, hogy soha nem megy férjhez. Két lánytestvére nagy hévvel vetik bele magukat a kellő férj megtalálásába, de Kate csak élményeket szerezni szeretne, világot látni, élni, élvezni az életet, a természet adta örömöket.
Gyerekkori barátja Henry nősülni készül, de még utoljára felhőtlenül örülhetnek egymásnak a Henry örökségét képező, gyönyörű és sejtelmes Blackmoore birtokon.
Szintén titok övezi, hogy a Delafield család miért nem szívleli Kate anyját és testvéreit.
Kate apja csak egy árnyék, anyja meg fájdalom, de egy banya.

Már az első percben tudjuk, hogy Henry senki mást nem szerethet, és azt is tudjuk, hogy Kate igenis férjhez akar menni.
Ami sok volt, az Kate ajak rágcsálása és a sok szituáció amikor a fiatalok kettesben maradnak és lehet pirulni, zihálni, sóhajtozni na meg szépeket mondani.
Bevallom a történet legvégén tetszett, hogy nem lett sima a nagy egymásra találás. Talán ezért adtam egy fél cseresznyével többet ennek a történetnek.
Ami még Donaldson mellett szól, - ha valaki romantikus irodalmat keres,-  hogy főszereplő nők mindig szimpatikusak, soha nem utcahossznyi a szempillájuk és nincs darázs derekuk. Van viszont véleményük, karakánok, és kellően kitartóak ha szerelemről van szó.
Kate karaktere is remekül lett felépítve, a lány madarakért való rajongása is remek ötlet volt.

(Olvasás közben sokszor elgondolkodtam rajta, hogy mennyire életszerű, hogy az éjszaka közepén repkedjenek a  madarak? Jelen esetben varjú, ami ugye nem éjszakai madár mint  a bagoly.)

Értékelés:
3,9 lápvidéken érő cseresznye az 5-ből!!!

2017. január 13., péntek

Sue Klebold: Napsugaram

 "Elég, ha tudjátok, hogy jobb helyre távozom. Nem nagyon szerettem élni..."

1999. áprilisáig Sue és családja csak egy volt az átlagos amerikai családok közül. Április huszadikán Sue-t telefonon értesítették, hogy a tizenhét éves fia, Dylan iskolájában lövöldözés zajlik.
Sue, mint minden szülő rettegve rohant haza és férjével együtt aggódtak kisebbik gyerekükért. Aztán elkezdődött a hosszú évekig tartó rémálom. Rendőrök lepték el a házukat bomba és fegyverek után kutatva. Dylan áldozatból gyanúsított lett.
Dylan és barátja megölték tizenkét iskolatársukat, egy tanárukat, huszonnégy diákot megsebesítettek, majd magukkal is végeztek. Az iskolában több helyen bombákat helyeztek el, ezeknek többsége a szerencsének köszönhetően nem lépett működésbe.

Sue azóta is válaszokat keres. Ki volt a gyereke? Hogyan lehetett benne ennyi gyűlölet? És ők a saját szülei, hogy nem vették észre, hogy pár nappal a végzős bál után mire készül a fiuk? Mi,vagy ki tehet arról, hogy a fiúkból hidegvérű gyilkos lett? A gének? A környezet? Vagy a nevelése nem volt megfelelő? Sue maga is pedagógus lévén nem tudott megbirkózni a bűntudattal. Tönkrement a házassága, az egészsége az egész élete. Bujkált a családjával, újra és újra szembesülnie kellett gyereke nem ismert arcával. Eleinte minden lehetséges módon Dylan ártatlansága mellett kardoskodott.Rászedhették, megzsarolták. Nem akarta elhinni, hogy fia szabad akaratából tette amit tett. Kit gyászoljon? A fiát? Vagy az áldozatait?
Dylan-t titokban temették el, neve nem került a sírjára. A család számára nem volt vigasz és együttérzés.Több ezer gyalázkodó levelet kaptak, és tucatnyian perelték be őket. Az áldozatok családjai jóvátételt akartak.

Dylan és barátja Eric tette több szempontból is fontos lett az iskolai erőszak esetei között.

A könyvben lassan kirajzolódik, hogy mindenki hibázott. A család nem szentelt kellő figyelmet az évekkel korábbi apró kisiklásoknak, a pedagógusok szemet hunytak az iskolai erőszak felett, a szakemberek nem láttak potenciális veszélyt a két fiúban. Senki sem ismerte fel a depresszió és az öngyilkos hajlamra utaló jeleket.
A könyv szerteágazóan, és behatóan taglalja a történteket. Jodi Picoult nagy vonalakban hasonlót írt  a Tizenkilenc perc című könyvében, és bár kellő realitás érzékkel tárta elénk,  mégis a képzelet nem múlhatja felül a valós tragédiát.

"Ki-be fordítgattam, amit tudni véltem magamról, a fiamról, a családomról, és hol rémmé változott a fiú, hol a rém vissza fiúvá." 

(Kapcsolódó könyv: Rachel könnyei-az egyik áldozat szülei írták, lányuk naplója alapján)



2017. január 7., szombat

Liane Moriarty: A hipnotizőr szerelme

"De gondoskodom arról, hogy mindig tudják, még itt vagyok, benézek hozzájuk, átkukucskálok az üvegfalon, bekopogok az ablakon. Soha nem megyek el."

 A szerző eleinte thrillerben gondolkodott, de aztán másfelé ment el a történet. Én személy szerint nem is bánom, hogy nem egy szerelmi háromszög eldurvult jeleneteire épült a regény. Annál sokkal jobb lett, minthogy a volt szerető nagy késsel a kezében kuporog egy bokorban, volt szerelme háza előtt.

Ellen hipnoterapeuta, pácienseit a látszat mögött húzódó valós okokra vezeti rá egy-egy probléma esetén. Furcsa mi minden derül ki ilyenkor az emberről, mi minden lehet egy dohányzás, vagy egy lábfájdalom mögött.

Ellen nem panaszkodhat, a praxisa remekül megy, újságokban publikál, előadásokat tart. Nagymamájától örökölt ragyogó tengerparti háza pedig maga az éden. Anyagi gondjai nincsenek, harmincöt éves korára mindent elért amit csak akart.
Piciny folt a fehér lapon, hogy párkapcsolatai kudarccal végződtek. Ám a közelmúltban felbukkant férfi minden jel szerint az igazi. Patrick figyelmes és gondoskodó. Özvegy és van egy kisfia.
Egyik vacsorájuk alkalmával Patrick bevallja Ellen-nek, hogy volt szerelme zaklatja.  Saskia képtelen elengedni a férfit, állandóan követi, levelekkel, sms-üzenetekkel bombázza, a háza előtt lődörög.

Persze hamarosan kiderül, hogy Ellen jól ismeri Saskiát. A két nő egymáshoz való viszonya, Patrick örökös szorongása volt szerelme miatt igencsak beárnyékolja a bimbózó kapcsolatot. Miközben Ellen és Patrick a szokásos lépcsőfokokat járják a párkapcsolat létráján, azon egyre feljebb jutva, Saskia egyre kétségbeesetten idézi fel a múltat mikor Patrick és fia még hozzá mentek haza.


 "Mintha egy óriási, érzéketlen, néma, sziklaarcba verném a fejemet, újra és újra, amíg vér szivárog belőlem. Bármit is teszek, semmi nem, változtatja meg a rólam alkotott véleményét. Nem tudok olyat tenni, amitől újra meglátna."



Hihetetlen, hogy a szerzőnek sikerült elérnie, hogy ne tudjam eldönteni kivel szimpatizáljak. Kinek drukkoljak? A kissé karót nyelt Ellen-nek? Vagy az igencsak beszűkült tudatú Saskiának? 

(Ráadásul Ellennek még Patrick halott feleségének tökéletességével  is fel kell vennie a harcot. És persze remek mostohává kell válnia.) Mindkettőnek joga van a boldogsághoz, a bökkenő csak az, hogy ezt a boldogságot ugyanattól az embertől remélik.
Mivel mindkét oldalt megismerjük teljes képet kapunk a szerelem és párkapcsolatok bonyolultságáról. Szerencsére a könyv végén Patrick érzéseit is megismerjük, azon túl, hogy már-már retteg volt szerelmétől.

"- Soha nem megy el - szólalt meg Patrick. - ha hozzám jössz, akkor el kell fogadnod, hogy ő is a csomag része. A fiam. Az édesanyám. Apa. Az öcsém. A zaklatóm."


A történet végig feszült és izgalmakkal teli, viszont a lezárással nem értettem egyet. Ennek ellenére Moriarty előlépett kedvenc szerzőmmé, nagyon jól ír.

Értékelés:
4,9 hipnotizált cseresznye az 5-ből!!! 

2017. január 5., csütörtök

Jön Jodi Picoult új könyve!

Az Athenaeum kiadó egy igazán remek kezdéssel nyitja az új év második hónapját, februárban jön Picoult új könyve.                                                        
Az igazi kérdés nem is az, miért vonultam ki a világból.
Sokkal inkább az, hogy mi vett rá a visszatérésre.
A tizenhét éves Cara és neves farkasszakértő édesapja autóbalesetet szenved. A férfi kómába esik, a család élete örökre megváltozik. A fekete bárányként kezelt Edward is kénytelen hazatérni önkéntes száműzetéséből, hogy egyedüli nagykorú családtagként rendezze apja hátrahagyott ügyeit. A volt feleség időközben új családot alapított, de most neki is szembe kell néznie a múlt elvarratlan szálaival.
Hármuknak kell meghozni a végső döntést, de van-e joguk istent játszani egy olyan időben, amit hosszú évek sérelmei árnyékolnak be? Hűtlenség, hazugságok, magány és kirekesztettség, ezekkel kell szembesülniük Jodi Picoult hőseinek, mielőtt határoznak életről és halálról…

2016. december 30., péntek

Tévedések és kedvencek



Idén több kedvencet is avattam - tavaly csak egyet sikerült! Mind elgondolkodtató, megható történet.
A vak zongorista  sokáig velem maradt, az a furcsa szomorúság ami áradt a lapokról. Szép, szerelmes és igaz: Mrs. Poe . A realitás talajától elrugaszkodva egy kis világvége hangulat remekül megírva, ez a  Tizenegyes állomás   ami a maga műfajában igazi csemege volt.
Bár még nem készült róla bejegyzés - egy ideje halogatom - Sue Klibold: Napsugaram nagyon nehéz téma. (Sue fia 99'-ben barátjával lelőtt több iskolatársukat és egy tanárukat. Az anya vallomása a gyerekéről, -akit mint kiderült nem is ismert -rendkívül megrázó.)

Ha nem is lettek kedvencek, de emlékezetesek maradtak: Örökké a tiéd, Az elvarázsoltak, A bánat íze, A futónő.

Félbe is hagytam pár könyvet, vagy unalmas volt és vagy fel is bosszantott: Az árulás csókja, Merülj alá az álmokért, Mrs. Kennedy és Én, Vadvirágok lányai, Őrülten boldog -utóbbival igen érdekesen alakult a viszonyom.
Nagyon vártam, nagyon magaménak szerettem volna tudni, már elképzeltem ahogy a szerző megosztja velem, hogy hogyan is lehet valaki a sok borzalmas dolog ellenére őrülten boldog. A kezdeti nagy lángolás gyorsan alábbhagyott, nem találtunk egymásra a szerzővel. Manapság senki,és semmi nem normális, na meg kinek van joga bárki felett is ítélkezni. Jenny nem takargatja a hibáit, vállalja, hogy Ő bizony nem normális.
Éjszakánként nem tud aludni, helyette macskáján lovagoltatja a kipreparált mosómedvéjét, és ezt le is fényképezi.
Betegségei dióhéjban: Mániás depresszió, pánikroham, személyiségzavar, deperszonalizációs zavar. Kényszeresen vagdossa magát, tépkedi a haját, karmolja össze magát. Kitömött állatai nélkül sehová sem indul el-lásd mosómedve amiből kettő is van- sejtem, hogy a könyv borítóján is egyikük szerepel- mindkettő Rory névre hallgat. Jenny gyűjti a kipreparált állatokat, (terápiás céllal) mondhatni könnyű dolga van, apukája állatpreparátor, ennek eredményeképpen Jenny majdnem boldog(?) gazdája lett  lett egy kitömött zsiráffejnek...

Volt egy -két olyan pillanat, amit vártam, ami miatt szerintem el kellett készülnie a könyvnek, de zömmel csak a szerző agymenései olvashatóak, aki félálomban saját magának ír sms-t, amiben az élet nagy kérdéseit feszegeti, például, hogy: "Mi történne, ha egy csomó kaméleont, tennél egy másik rakás kaméleonra , amelyek egy tál színes cukorkán ülnek?"
Olvasás közben gyakran volt olyan érzésem, mintha a szerző saját magával versenyezne, hogy a következő fejezetben még extrémebb legyen.


Idén is kaptam kedves leveleket, egyik szívemnek kedveset épp karácsony előtt :

 "Kedves Csenga!
Már évek óta rendszeresen követem a blogját.Tulajdonképpen a fő irányadó, hogy milyen könyvek kerüljenek a polcra....

 ...Köszönetet szeretnék mondani -egyszerűen csak azért, mert nagyon sok jó regény megtalált az Ön útmutatásával,mert segít választani, mert akaratlanul is formálja az ízlésem, mert a férjem kezébe is jó írásokat adhatok (mindig én olvasom el először az új  szerzeményeket.)
Nagy boldogság számomra hogy a lányom, aki ötödik osztályos- úgy néz ki egy kis könyvmoly lesz:)


Tisztelettel:F.B.R. "

Külön köszönet Dongi-nak, aki idén sem feledkezett meg rólam, köszönöm a kedves sorokat:-)

A kereső az utóbbi időben annyi furcsaságot már nem dob ki, de azért a szép állat rajz, laktóz oroszlánfóka kereséseken jót nevettem.

Az eddigi statisztika szerint minden évben egyre több bejegyzés születik, most ezt megcáfolandó ez a szám idén kevesebbre sikerült mint tavaly. Gondolom több könyvet ajánlgathattam tavaly, és talán többet is olvastam.(?)
Még jó, hogy nem szoktam listákat készíteni, meg tervezgetni, mert idén ezt is csúnyán elbuktam volna. Jó pár olyan könyvet beszereztem amiért a padlón vertem magam, hogy kell - J. J. Abrams: S vagy a Visszatérő, de már az Aranypinty is a polcon van! Barátnőm ajándéka pedig Falconer: Selyemút könyve...és még sorolhatnám a sok elmaradást.Volt pár vásárlásom is, ezek közül azért elolvastam már egyet-kettőt.

Kívánok minden olvasómnak Nagyon Boldog Új Évet! Teljesüljön minden kívánságotok, és olvassatok sokat :-)

                                                           

2016. december 29., csütörtök

Kate Morton: A tóparti ház


"Arra várni, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt, és későn ébredni rá, hogy lehetetlen."


Morton most is egy igazi útvesztőbe kalauzolt. 1933-ban az Edevane család a Szent Iván -éjjelén estélyt adott. A hatalmas és gyönyörű birtokon több száz ember pezsgőzött és csónakázott a tavon. Reggelre azonban tragédia történt mely örökre száműzte otthonából a családot, és a szétszaladt családtagok mázsányi titkokat cipeltek magukkal. A családdal sokáig foglalkoztak a rendőrök, és persze az újságok is.

A már idős Alice és testvére Deborah nem beszélnek a múltról. Testvérük Clemmie halott, apjuk és anyjuk szintén. A sikeres detektívregény szerző Alice, megannyi rejtély old meg a könyveiben, ám a saját élete rejtélyét képtelen felgöngyölíteni.
A két idős nő nem is tudván egymás bűntudatáról, mindketten úgy élnek hosszú évtizedekig, hogy úgy tudják  jelentős szerepük volt családjuk széthullásában.

A jelenben (2003) Sadie a fiatal nyomozónő nagyapjánál tölti kényszerű szabadságát. Munkája közben rossz döntést hozott. Sadie-t nemcsak a döntése, de egy levél is felzaklatja, ezért vidékre menekül. A saját problémái helyett a futás közben botlott ház rejtélyével kezd foglalkozni.

Azon  a bizonyos éjszakán történtek, amely által mindenre fény derülne, nehezen áll össze, mintha a szerző folyamatosan adogatná az olvasóknak a betűket, melyből össze lehetne olvasni a megfejtést, ám a mondat állandóan változik. A gazság mely kiderült-ből, a következő oldalon: Az igazság mely kiderült..-lesz.

Miközben törtem a fejem, hogyan, ki által ért véget a virágzó birtokon a boldogság, pár másik dologra simán ráéreztem, Ilyen volt Sadie múltja, mely az első percben körvonalazódott, vagy az ügye, amelynek végszavát szintén kitaláltam. De simán megéreztem egy mellékszereplő fontosságát is!
Kifejezetten lassan hömpölygő ez a regény. Rengeteg szereplővel és sorssal.

Morton kifejezetten az a szerző aki jó logikával írja a könyveit, most mégis többször bele tudtam volna kötni. Miért kellett mindenre majd' hetven évet várni? Miért nem tértek vissza a szülői házba megválaszolni a kérdéseket? Hiszen minden ott volt az orruk előtt.
Szerintem egy nagy rejtély is elég lett volna, kár volt halmozni a sok félreértést, hazugságot.
Általában minden könyvben megszeretek legalább egy karaktert, de sajnos sem Sadie, sem Alice nem kerültek közel hozzám.

Értékelés:
4 csalárd cseresznye az 5-ből!!!